A hagyományok és a történelem tisztelete a kultúránk egyik alapja

Minden népnek, minden kultúrának megvan a maga történelme, hagyományai. Pont ezek tesznek egységgé egy embercsoportot. A közös múlt és az abból eredő hagyományok generációról generációra adódnak tovább, ha más nem, hát legendák formájában. Minél régebb óta része egy nép kultúrájának az írásbeliség, annál több őrződik meg az eseményekből, hagyományokból. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a természeti népek mondái, meséi ne lennének teljes értékű kulturális emlékek, de egy olyan nemzet, aminek több, mint ezer éve jegyzik a történelmét, azért kicsit összetettebb eset. Nekünk, magyaroknak sincs miért szégyenkeznünk, hiszen sem történelemben, sem pedig legendákban nem szűkölködünk. Szokások és hagyományok terén pedig pláne nem!

De mi is valójában a hagyományőrzés? Napjainkban a fogalom kissé összekapcsolódott a történelmi játékok harcosaival, akik régi korok egyenruháit, páncéljait magukra öltve elevenítik fel zivataros múltunk pillanatait. Ám a hagyománytisztelet, a hagyományok őrzése ennél sokkal szerteágazóbb és mélyebbre nyúlóbb. Az iskolában tanult népdalok, népmesék, a foglalkozásokon elsajátított néptánctudás is éppúgy a hagyományőrzés része, hiszen az ilyesmi akkor él tovább, ha a fiatalabb generációk is magukévá teszik. A régi mesterségek úgyszintén – igaz, hogy ma már nincs akkora szükség kádárokra, bognárokra, kovácsokra, fazekasokra, de még így is nagyon sokan választják eme szép szakmákat. A tömeggyártás korában a kézművességnek sokkal kisebb, ámde annál értékesebb a szerepe. Mert hiszen hogyan is indulhatott volna be a tömeges termelés, ha régebben nem kísérletezték volna ki a tárgyak elkészítésének metódusait? A népi kézműves termékek mostanság szinte presztízscikkeknek minősülnek, és sokan nem értik, hogy miért olyan drágák, de ha tudnák, hogy mennyi munka és gyakorlat van mögöttük, máris átgondolnák a dolgot.

A történelem továbbörökítése révén pedig megérthetünk sok olyan hagyományt, aminek talán ma már nem is tulajdonítunk akkora jelentőséget, mégis itt vannak velünk nap, mint nap. Például miért nem koccintanak a magyarok sörrel? Vagy miért mondjuk valakinek, hogy “nem kerget a tatár”? Vagy azt, hogy “Több is veszett Mohácsnál”? Az írott, lejegyzett, majd pedig tovább adott történelem nélkül mindezek talán már feledésbe is merültek volna, így viszont megmaradnak az emlékezetben, és kihatással vannak a jövő nemzedékekre is. Aki eldobja magától, letagadja vagy megmásítja a saját történelmét, az a kultúráját is elveszti. Ezek az események és jellegzetességek kovácsolnak minket egységes nemzetté, ezekre alapozva vonhatunk le akár messzemenő következtetéseket is.

De jó dolog folyton a múltba révedni? Bizony, hogy nem. A múltat, a történelmet tisztelni és ismerni kell, de semmiképp sem isteníteni és abban élni. A történetírás leghasznosabb felhasználási módja az lenne, hogy a múltban elkövetett hibákból tanulva alakíthatunk ki magunknak egy jobb, biztonságosabb jövőt. Nem szabad elfelejteni, hogy honnan jöttünk, de szem előtt kell tartani, hová megyünk. Nem szabad hagyni, hogy a kultúrtörténeti kincseink semmivé váljanak, különben egy gyökerét vesztett nemzetté zsugorodunk, akik már arra sem emlékeznek, hogy miért is jöttek erre a vidékre. Lehet, hogy vannak nagyobb és fényesebb múlttal rendelkező országok, de nekünk a saját kultúránkat kell szeretnünk és a magunk hagyományait őriznünk, vagy pedig megbarátkozhatunk a beolvadás, asszimilálódás gondolatával.