Lovagi torna a fánkozónál

A hagyományok megőrzése kiemelten fontos, mert ezek azok a kapcsok, amelyek összekötik a múltat a jelennel és biztosítják, hogy a jövő generációi is megértsék gyökereiket. A hagyományok segítségével megismerhetjük őseink életét, kultúráját és értékrendjét, ami erősíti közösségi identitásunkat. Emellett a történelmi hagyományok nemcsak kulturális, hanem gazdasági értéket is hordoznak, hiszen a turizmus és a helyi kézművesség is táplálkozik belőlük. Ha elhanyagolnánk őket, elveszítenénk egy olyan örökséget, amely évszázadok alatt alakult ki. Éppen ezért fontos, hogy különböző eseményeken, bemutatókon és hagyományőrző tevékenységeken keresztül továbbadjuk azokat, hogy ne merüljenek feledésbe.

Történetünk a Sümegi várnál kezdődik, ahol mi, egy elhivatott hagyományőrző csoport tagjai, aznapi előadásunk után még mindig teljes lovagi és várkapitányi öltözetben sétálgattunk a vár tövében. A hosszú, nehéz viselet és a sodronying még mindig rajtunk volt, de mi már csak egy dologra tudtunk gondolni: a fánkokra. Tudtuk, hogy a vár közelében egy új fánkos elárusító hely nyílt, ahol fánksütő géppel készített, frissen sült minifánkokat árulnak. Nem haboztunk, elindultunk lefelé.

Ahogy megérkeztünk a bódé elé, az eladó döbbenten nézett ránk. Talán nem mindennapi látvány egy csapat középkori páncélos ember, akik megállnak a stand előtt és komoly arccal mustrálják a fánkokat. Mi azonban rezzenéstelen arccal rendeltünk.

– Jóuram! Vajon miféle boszorkánysággal készülnek e fánkok? – kérdezte egyik társunk mély, drámai hangon, miközben két méteres kardját az eladónak szegezte.

Az eladó egy pillanatra ledermedt, majd zavartan az Otex fánksütő gépre mutatott.

– Ööö… hát… ezzel a géppel sütöm őket.

– Gép? Aztán miféle lovag az az Otex? – visszhangoztuk egyszerre, mintha soha életünkben nem hallottunk volna róla. – Hol van a teknő, a fakanál és a kézi dagasztás?

Az eladó egyre idegesebb lett, míg mi próbáltuk visszatartani a nevetésünket. Végül megkaptuk a fánkjainkat, és leültünk egy közeli asztalhoz. Ahogy falatoztunk, az egyikünk megszólalt:

– Ha a törököknek ilyen fánkokat adtunk volna annak idején, talán halálra zabálják magukat és nem tudják megszállni az országot.

Mindenki hangosan nevetett. A meleg, omlós fánkok és a jó társaság megkoronázta a napunkat. Tudtuk, hogy másnap újra belebújunk a régi ruhákba és folytatjuk a történelmi bemutatókat – de most, legalább egy pillanatra, élvezhettük a jelen örömeit is.

Miközben ültünk az asztalnál, a látogatók kíváncsian figyeltek minket. Néhány gyermek közelebb merészkedett, csillogó szemekkel bámulva páncéljainkat és kardjainkat. Egy kislány bátran megkérdezte:

– Ti tényleg lovagok vagytok?

– Bizony ám! – felelte az egyikünk mosolyogva. – Éppen most tértünk vissza egy hosszú csatából… a fánkokért!

A gyerekek kuncogtak és megpróbálták felemelni egyikünk nehéz sisakját. Az eladó is kezdett megnyugodni, miután látta, hogy csak tréfálkoztunk. Beszélgetésbe elegyedtünk vele és kiderült, hogy nagyapja egykor cukrászmester volt, aki még hagyományos módon sütötte a fánkokat. Büszkén mesélte, hogy bár most már modern fánksütő gépet használ, a fánkokra öntött csoki öntet receptje még mindig az ősi családi örökség része.

– Akkor mégiscsak van itt hagyományőrzés! – jegyezte meg egyik társunk nevetve.

Ahogy elindultunk vissza a várba, még hallottuk, ahogy az eladó a következő vásárlónak meséli a történetet. Talán sikerült egy kis vidámságot csempésznünk a napjába – és mi is egy felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk.