Gyertyakészítés régen és ma: egy öreg mester szavai nyomán

Egy mondat évek óta kísér: „A fény, amit a kezed ad, melegebb, mint amit a gyár önt.” Egy idős gyertyaöntő mondta nekem, amikor először láttam dolgozni egy faluvégi pajtában. Akkor még gyereknek számítottam, ő pedig már hetven felett járt, és úgy bánt a forró viasszal, mintha élőlény volna. Azóta sokat forgattam a fejemben, mit is értett ezen pontosan.

A régi mesterségek iránti vonzalmam tőle ered. Sokáig jártam falvakat, öreg portákat, ahol még tudtak valamit, amit a város elfelejtett. Fonás, kádármunka, méhészet, és igen, gyertyaöntés is. Ezeket az embereket hallgatni olyan volt, mint egy élő könyvtárba lépni. A legtöbbjük már nincs köztünk, de a szavaik megmaradtak.

Sokszor egy bögre forró tea mellett ültünk, és csak hallgattam, ahogy mesélnek. Nem siettek, és nem akartak fontoskodni. Egyszerűen elmondták, amit a kezük évtizedek alatt megtanult. Ezekből a beszélgetésekből füzeteket teleírtam, mert tudtam, hogy ami egyszer elvész, azt később már senki nem tudja pótolni. A gyertyaöntő öregember füzetei a legkedvesebbek, mert nála éreztem először, hogy a fény és a türelem összetartozik.

Az öreg mester mindig hangsúlyozta, hogy régen nem volt válogatás. Ami viasz a méhektől maradt, azt öntötték formába, vagy mártogatták a kanócot újra meg újra, amíg vastag nem lett. Türelemjáték volt, nem rohanó munka. Egy gyertya elkészítése egész estét kivett, és közben mesélt a család, vagy énekeltek. A fény nemcsak világított, hanem összehozta az embereket.

Azt is mesélte, hogy a templomi gyertyákat különös gonddal készítették. Tisztának kellett lenniük, egyenesnek, mert szent helyre kerültek. A mester keze nem remeghetett. Ez a fajta alázat fogott meg a történeteiben, mert ma már ritkán találkozni vele.

Egy apró megjegyzése évekig motoszkált bennem. Azt mondta, a kanóc dönti el a gyertya sorsát. Ha túl vékony, megfullad a saját viaszában, ha túl vastag, füstöl és koromlik. A jó mester ránézésre tudta, melyik viaszhoz milyen kanóc illik. Ez nem könyvből jött, hanem évtizedek tapasztalatából.

Sokáig azt hittem, ez a tudás végleg eltűnik velük. Tévedtem.

Egy téli estén jött a felismerés, hogy amit ők tudtak, azt ma is meg lehet tanulni, csak más helyről kell beszerezni a hozzávalókat.

A városban egyik ismerősöm mutatta meg, hogy a gyertyakészítés ma sem halott mesterség, csak átalakult. Otthoni műhelyekben, konyhaasztalokon él tovább, és az alapanyagok ma már nem a méhkasból kerülnek elő, hanem rendelésre érkeznek. Eleinte furcsálltam ezt, de aztán rájöttem, hogy a lényeg ugyanaz maradt: a kéz, a türelem és a figyelem.

Az ismerősöm a pipereporta.hu kínálatát ajánlotta, ahol állítólag mindent meg lehet találni, ami egy kezdő vagy haladó öntőnek kell. Kíváncsi lettem, mert addig azt hittem, ilyesmihez hozzá sem lehet jutni rendesen. Egy esős délutánon leültem, és átnéztem a kínálatot, mint aki kincset keres egy padláson.

Ami először megfogott, az a választék. A viaszok közül rengeteg fajta akadt, jóval több, mint amennyit a régi mester valaha látott. Sorra olvasgattam a leírásukat, és lassan kezdtem érteni, hogy nem mindegy, melyikből mit öntök, mert az egyik keményebbre dermed, a másik lágyabb marad. Aztán ott voltak a gyertyaszínezők is, köztük az UFIGREEN nevű folyékony változatok, amikről kiderült, hogy bizonyos koncentráció alatt nem is kell hozzájuk az a bizonyos UFI-kód. Elképzeltem, ahogy egyetlen csepp ilyen színező mély, telt árnyalatot ad a viasznak, és máris kedvet kaptam a kísérletezéshez. Ez nekem új világ volt, mert régen ilyen szabályozás nem létezett, a méhviasz egyszerűen az volt, ami.

A legnagyobb meglepetés egy ingyenes címketervező program volt, amit kifejezetten gyertyakészítőknek kínálnak. Elképzeltem, mit szólt volna ehhez az öreg mester, aki kézzel rótta a betűket a templomi gyertyák talpára. Talán nevetett volna, talán büszke lett volna, hogy a mesterség ennyire komolyan veszi magát ma is.

A vásárlás maga is kellemes élmény volt. Nem éreztem magam elveszettnek, pedig nem vagyok szakember. A leírások érthetők voltak, a kategóriák logikusan rendezve. A pipereporta oldalán végül egy alapcsomagra valót válogattam össze, viaszt, kanócot és egy színezőt, hogy kipróbáljam, megy-e még a kezemnek, amit gyerekként láttam.

A csomag pár nap alatt megérkezett, és egy szombat délelőttöt teljesen rászántam. A viaszt apró darabokra tördeltem, és figyeltem, ahogy a kemény, fehér rögök egy bögrében lassan áttetsző folyadékká olvadnak. Ahogy az öreg mester mutatta annak idején, lassan csináltam, türelemmel, nehogy túlhevítsem. Egy csepp színezőt is kevertem hozzá, és néztem, ahogy a meleg árnyalat szétfut a felszínen. A kanócot középre igazítottam egy pálcikával, és vártam. A konyhámat lassan belengte a meleg viasz illata, és egy pillanatra mintha visszacsöppentem volna abba a faluvégi pajtába.

Az első gyertyám nem lett tökéletes. Kicsit ferde lett, és a felszíne egyenetlen, apró gödröcskékkel, ott, ahol a viasz egyenetlenül hűlt. Az öntésnél is reszketett a kezem, mert nem tudtam, jól csinálom-e, és féltem, hogy elrontom. De amikor meggyújtottam, és néztem a lángot, megértettem végre a mester mondatát. Tényleg más volt. Tudtam, hogy az enyém, hogy a kezem munkája, és ez melegebbé tette a fényt, mint bármilyen bolti darab. Sokáig csak ültem a sötét konyhában, és néztem, ahogy a kis láng remeg, mintha az öreg ember állna mellettem és bólintana.

A második és harmadik már sokkal szebb lett. Megtanultam a kanóc trükkjét, amiről a mester beszélt, és lassan ráéreztem a viasz természetére. Ez a gyertyakészítés nemcsak hobbi lett, hanem egyfajta híd a múlt és a jelen között. Egy mozdulat, ami összeköt azokkal, akik előttem csinálták.

A régi mesterek nem írtak tankönyveket. A tudásuk a kezükben élt, és a szavaikban, amiket néha elejtettek munka közben. Az én feladatom, ahogy érzem, hogy ezeket a morzsákat összeszedjem, és ne hagyjam elveszni. A gyertyaöntés csak egy a sok közül, de talán a legszebb, mert a végén fény lesz belőle.

Érdekes belegondolni, hogy ugyanaz a mozdulat, amit egy hetvenéves ember mutatott egy pajtában, ma egy városi konyhában is megismételhető. Csak a viasz érkezik máshonnan. A türelem, a figyelem, a kéz melege ugyanaz maradt.

Az öreg mester már rég nincs köztünk, de a mondata velem maradt, és most már értem is. A fény, amit a kezed ad, tényleg melegebb. Nem azért, mert a viasz más, hanem mert benne van az időd, a figyelmed, a szándékod.

Amikor legközelebb meggyújtok egy magam öntötte gyertyát, rá fogok gondolni. És hálás vagyok, hogy a régi tudás nem veszett el, csak új polcokra került. Ha valaki ma szeretne belevágni, és nem tudja, honnan szerezze be a hozzávalókat, én bizalommal mondom neki a pipereporta nevét, mert nálam is innen indult ez az egész. A többi már a kéz és a türelem dolga, ahogy mindig is volt.