Négy kérdés, amit a gyors angoltanulás előtt tisztázni kellett magamban

Március óta ott van a fiókomban egy fénymásolat egy 1897-es telekkönyvi kivonatról. A helytörténeti kör egyik tagja találta meg, és azóta próbálom kideríteni, hogy a ma is álló magtár melyik gazdasághoz tartozott. A kézírás nehezen olvasható, a helynevek pedig azóta háromszor változtak, úgyhogy minden újabb adat egy újabb kérdést hoz.

A régi iratokkal az a legizgalmasabb, hogy nem lehet megkerülni a lépéseket. Ha nem nézem meg az anyakönyvet, akkor a családnév alapján rossz ághoz kötöm a birtokot, és onnantól minden következtetésem félrevisz. Az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy először mindig a kérdést kell pontosan feltenni, és csak utána szabad a válaszokat keresni.

A kör tagjai közül sokan pont ezen a ponton fáradnak bele. Elkezdenek gyűjteni mindent, ami a faluról fellelhető, és fél év múlva ott ülnek egy doboznyi másolattal, amiből nem áll össze semmi. Nálam az segített, hogy minden kutatás elején leírok egy mondatot arról, mire akarok választ kapni, és ezt kiteszem a doboz tetejére. Ha egy irat ehhez nem tesz hozzá, akkor érdekes, de most nem az enyém.

Ezt a mondatot tavasszal egy egészen más doboz tetejére is rá kellett írnom.

A mérnökirodánkat februárban vásárolta fel egy német cégcsoport, és a projektdokumentációk nyelve angolra váltott. Az egyik szomszédom, aki évekig dolgozott külföldi megbízóknak, azt tanácsolta, ne tanfolyamot keressek először, hanem tegyem fel magamnak azt a négy kérdést, amit ő is feltett. Ő ajánlotta a Hollywood Nyelvstúdiót is, mert szerinte ott nyíltan kimondják, mi kell az eredményhez.

Az első kérdés az volt, mennyi időt tudok tényleg rászánni. Nem azt, amennyit szeretnék, hanem amennyi a hetemből valóban kifér, ha a gyerekek edzéseit és a heti két helyszíni bejárást is beszámítom. Nálam ez heti nyolc óra lett, és ezzel a számmal kezdtem el nézegetni az intenzív angol nyelvtanfolyamok kínálatát.

A második kérdés az volt, mit vár tőlem a módszer. Az oldalukon hat feltételt sorolnak fel a leggyorsabb haladáshoz: az időráfordítást; a stúdióban töltött jelenlétet; a nyelvtanulás előre sorolását; a módszer következetes követését; az alvásra és étkezésre is figyelő életvitelt; és egy célt, ami a mindennapi nyelvhasználatról szól. A legnagyobb tempóhoz havi 120 óra tanulást írnak elő, ami nálam nem volt reális, viszont legalább tudtam, mit vállalok.

A harmadik kérdés az volt, mi történik, ha nem sikerül. A leírásukban erre egy vállalás felel: a díjmentes továbbjárást ígérik annak, aki teljesíti a rá szabott programot, de az eredmény mégsem jön meg. Ez nálam többet nyomott a latban, mint bármilyen kedvezmény, mert így nem magamnak kellett garantálnom, hogy hibátlanul tartom az ütemet.

A negyedik kérdés a leghétköznapibb volt: bírom-e este. Az intenzív angol nyelvtanfolyamok között azért ennél kötöttem ki, mert itt nincs kötelező otthoni tanulás, tehát az esti órák a családé maradnak. A stúdióban viszont végig beszélni kell, és a tanáraim a beszélgetést mindig ahhoz kötötték, amit másnap a munkahelyen mondanom kellett: műszaki tartalom, határidő, kivitelezői egyeztetés.

Az ötödik kérdés csak menet közben fogalmazódott meg bennem: mit csinálok akkor, ha egy hétre kiesem. Nálam ez májusban jött el, amikor két helyszíni bejárás és egy határidős tervleadás egyszerre esett ugyanarra a hétre. Nem maradt le semmiről a csoport, mert nincs csoport, és a következő alkalmon ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Ez a felnőtt tanulásnál szerintem fontosabb, mint bármilyen módszertani ígéret, mert a munkánk nem szokta megvárni a tanulási tervünket.

A magtár történetével még nem vagyok kész, mert két anyakönyvi bejegyzés továbbra sem stimmel. Az angollal viszont sokkal előrébb tartok, mint tavasszal, és a Hollywood Nyelvstúdióban ugyanaz vitt előre, mint a levéltárban: nem kapkodtam a válaszokkal, hanem előbb feltettem a jó kérdéseket.